K
i
e
m
e
l
t

h
í
r
e
k
Kiemelt hírek
 
 
A Szent Katalin-kolostor jubileumán
2020. március 4. - Értékeink-örökségünk
« vissza
margit-romokveszpremben.jpg,

A Szent Katalin-kolostor jubileumán
A veszprémi vár Szent Benedek sziklája alatt, a Séd bal partján, a történelmi Szentkatalinszegen alapította Bertalan püspök veszprémi szolgálata (1226–1244) idején, 780 évvel ezelőtt azt az apácakolostort, amelyet a hazánkban akkoriban megtelepedő Domonkos-rend első kolostorai között tart számon az egyháztörténet. Első házaikat a domonkosok Győrben (1225), Esztergomban (1225), Székesfehérváron (1230 körül), Pécsett (1238), Veszprémben (1240) és Budán (1252) építették fel.
A veszprémi kolostor védőszentje Alexandriai Szent Katalin, a hitéért vértanúságot szenvedett egyiptomi királylány volt (innen a terület későbbi elnevezése: Szentkatalinszeg, vagy ahogy egykor emlegették: Szent Katerina szege). A zárda fenntartásához Bertalan a püspökség jövedelméből évi 16 ezüst márkát rendelt káptalanja hozzájárulásával. A hagyomány úgy tartja, hogy a domonkosok Magyarországra érkezése 1221-ben történt, és Magyarországi Pál (Paulus Hungarus) személyéhez kapcsolódik.
A veszprémi domonkos kolostor háromszáz évig működött, s a török időkben pusztult el, ma már csupán romjai, templomának falmaradványai és a kolostor alapfalai láthatók. A templom terméskőből épült romfalain kőből faragott faloszlopok és gyámkövek találhatók, míg falának északi oldalán a hozzáépített kápolna három és fél csúcsíves faltere tűnik fel. A templom egyhajós, hosszúszentélyű építmény volt, déli oldalához csatlakozott a kolostor, északi oldalán volt a sekrestye. Az eredeti szentély az ásatás tanúsága szerint jóval kisebb, és egyszerű négyszögletes megoldású lehetett. A hajó mérete később sem változott. A 15. század második felében a templomot egy sokszögű szentéllyel és sekrestyével bővítették, majd késő gótikus stílusban építették át. Egyes stílusjegyek, például a csúcsívek nyomai még ma is megfigyelhetők a romokon. A domonkos kolostorok lakói általában kisebb közösségek voltak, Jézus és a 12 tanítvány mintájára egy vezető és 12 szerzetes élt a kolostorokban. A veszprémi kolostor is maximum 20 nővérrel működött. A zárda valószínűleg Veszprém török általi első elfoglalásakor, 1552-ben pusztult el.
A Szent Katalin-kolostor romjait 1936-ban ásta ki Rhé Gyula, a Veszprém megyei múzeum igazgatója, de értékelhető leletet alig talált. Néhány töredék, Árpád-kori kerámia, vaseszköz, üvegedény került elő. A feltárás adatai és az újabb kutatások alapján az épületegyüttest két – esetleg három – alkalommal építették át, illetve bővítették. Az első, kisebb templom egyenes szentélyzáródású volt. A hozzátartozó kolostor feltehetően kisebb lehetett, mint a feltárt falak alapján ma látható. A középkori kolostorok hasonló rendszer alapján épültek, mindig a templomot húzták fel az északi oldalon, hogy az védje a zord idő ellen a közösséget. A templomtól délre volt egy négyszögletes udvar, amit három oldalról lakószárnyak vettek körül, az északi oldalon kerengővel. De ezeket az épületeket nem ismerhetjük, mivel a helyükön a 18. és 19. században emelt házak állnak, tehát az alapjaik nem kutathatók.
A kolostornak két híres lakója is volt, Magyarországi Boldog Ilona nővér, az első stigmatizált nő, és IV. Béla király lánya, a későbbi Árpád-házi Szent Margit (akinek nevéről ma már a kolostort csak Margit-romokként emlegetjük).
Boldog Ilona személyéről, életútjáról igen keveset őriztek meg a korabeli források. Még születése éve sem ismeretes, csak annyi következtethető ki a forrásokból, hogy 1200 körül veszprémi polgári családban láthatta meg a napvilágot. Halálát a hagiográfusok a tatárjárás előtti évre, illetve 1241 elejére teszik. Ilona gyermekkorától szerzetesekhez hasonló módon élte életét, s a veszprémi beginaközösség elöljárójává választották. A beginamozgalom a 13. században élte virágkorát. A beginák közösségben éltek, hasonlóan a szerzetesrendek tagjaihoz, de – tőlük eltérően – nem életre szóló örök fogadalommal, hanem ígérettel vagy ideiglenes fogadalommal kötelezték el magukat a krisztusi tanok közös követésére. Nem éltek szigorú klauzúrában, s az evangéliumi eszmények (főként a szegénység) megtartására, az úgynevezett apostoli életre tettek fogadalmat. Minden közösség maga választotta meg vezetőjét, maga alakította ki a saját életmódját és szabályzatát, amelyben a vallásos gyakorlatok (imádság, szemlélődés, liturgia), az önfenntartó fizikai munka (főként szövés és csipkeverés) mellett jelentős szerepet kapott a szociális tevékenység (például betegápolás, szegénygondozás, tanítás) is.
Ilona a szigorú monasztikus szerzetesi életre vágyakozván elérte, hogy kis nővérközössége csatlakozzon a prédikátor rendhez, a domonkosokhoz, az akkor megalakuló magyarországi domonkos (v. dominikánus) rendtartományhoz. A Bertalan püspök által alapított zárdában lemondással teli életet élt. Útját komoly misztikus élmények határozták meg, Rendkívüli ajándékokat kapott: a prófétálás (megjósolta a tatárjárást is többek között) és a gyógyítás adományát is. Rendkívül intenzív belső lelki élete ellenére megmaradt egyszerű apácának. Halála előtt látomásai voltak, és testén megjelentek Krisztus sebei, a stigmák. Halála után tizenkét évvel holttestét a kolostortemplomban készített ékes síremlékbe helyezték át.
Egyháztörténészek kiemelik, hogy Szent Margit legendájában nem szerepel Boldog Ilona neve, őt csak jóval később, a 14. század első évtizedeiben említik a korabeli források, s úgy, mint Boldog Margit nevelőjét. Ezt azonban ma már a kutatások cáfolják, hiszen amikor Margit királylány a kolostor lakója lett (1246), Boldog Ilona már bizonyosan nem élt.
Ilona nővérnek még a 15. század elején is eleven volt az emléke. Ekkor indult meg ugyanis Velencében a domonkosok körében az a törekvés, hogy a rend szentéletű tagjairól információt szerezzenek, mégpedig Sienai Szent Katalin szentté avatása kapcsán. A domonkosok azt kívánták bizonyítani a ferencesekkel szemben, hogy nemcsak az ő rendalapítójuk (Assisi Szent Ferenc) kapta meg Krisztus sebeit, a stigmákat. A velencei domonkosoknak Gergely magyarországi domonkos tartományfőnök 1409-ben küldte meg a Duna szigetén lévő kolostorban szent életet élt Margit királylány legendáját, valamint Boldog Ilona veszprémi apáca életrajzát. Ez utóbbi azoknak az apácáknak a vallomását tartalmazza, akik Ilonával együtt éltek sok éven át a veszprémi Szent Katalin-kolostorban. Vallomásuk első része az apácatársuk életében bekövetkezett csodákról, így a stigmák megjelenéséről is szól, a második részben pedig az Ilona halála után közbenjárásának tulajdonítható, gyakran a sírjánál történt csodákról. A legenda első változatát eszerint 1241-et követően fogalmazták meg, vagyis azután, hogy Ilona meghalt.
Egy másik forrás a veszprémi Szent Katalin-kolostor életéről szóló, azon apácák vallomása, akik a tatárjárás idején elmenekültek Veszprémből. Közülük öten a dalmát tengerparton, négyen Nonában telepedtek le, egy ötödik apáca pedig Zárában. Mindkét helyen monostort alapítottak Szűz Mária tiszteletére. A száz évvel későbbi visszaemlékezések szerint kezdetben világi papokra, majd domonkos atyákra volt bízva a veszprémi apácák lelki gondozása.
A tatárok kivonulása után a veszprémi Szent Katalin-kolostor újjáéledt. A tatárjárást követően született Margitot – akit a második honalapítóként emlegetett IV. Béla király és várandós felesége, Laszkarisz Mária bizánci hercegnő még születése előtt a tatárok elől való menekülés viharában, a dalmáciai Klissza várában (1242-ben) Istennek ajánlottak fel Magyarország megmentéséért a fenyegető tatár veszedelem idején – négyéves korában a veszprémi Szent Katalin-kolostorba vitték, ahol Katalin, az első perjelnő vette át a királylány nevelését, és latinra tanította őt. 1246-tól 1252-ig volt a kolostor lakója Szent Margit. A királyi pár hamarosan az új, állandó székváros, Buda közelében a Duna egyik szigetén, a Nyulak-szigetén kolostort építtetett Szűz Mária tiszteletére, és oda átvitték Margitot. Nem egyedül került át a királylány az új kolostorba, vele ment néhány társa is a Szent Katalin-kolostorból.

Toldi Éva
« vissza